Ritkán szoktam vagyonvédelmi testőrséget vállalni, de az énekesnő szegény megboldogult édesanyám kedvence volt, így hát rábeszéltem magam.

A feladat nem tűnt bonyolultnak, a házfelújítás miatt a szagemberekre szakemberekre kellett odafigyelnem, nehogy eltűnjön ez-az a budai villából. Félóránként körbejártam az épületen, és tételesen ellenőriztem a dolgokat. Képek a falon, porcelánok a vitrinben, horgolt teritő az asztalon... pipa a listán. Nem mondható éppen izgalmas feladatnak, de ez a szakma 99%-ban várakozásból áll. Na de az az 1%! Ha az bekövetkezik, olyan mint 10 átlagember egész életi izgalma. Megéri tehát. Feltéve, ha túléled.

Sokadik ellenőrzésemnél hiányra bukkantam. Hónaljtokból előrántottam a pisztolyomat, bevetődtem a konyhaasztal alá, és a napszemüveg mögül újból felmértem a terepet. Semmi kétség! Eltűnt két kiskanál!

A hirtelen adrenalinlöket ellenére nyugalmat erőltettem magamra, és elindultam a forró nyomon. Fentről a tetőről megszüntek a kivitelezés zajai, de csak most tűnt fel a gyanús csend. A behatolók elkábították a szakikat! Óvatosan lopakodva faltól-falig a lépcsőhöz lopakodtam, és vigyázva, hogy ne nyikorogjon alattam a fa lépcső felfelé indultam.

Beszéd ütötte meg a fülemet, majd csilingelés. A szajré! Megtöröltem izzadó tenyeremet a nadrágomba, két marokra fogtam a stukkert, és berontottam a padlásra.

A tettesek megdermedtek a fegyverem láttán, kettőjük kezében ott csillogtak az eltulajdonított tárgyak. Éppen el akarták rejteni egy-egy pohár kávéban, ám rosszul mérték fel a méretét, kilógott belőle.

Rájuk ordítottam:

- Kezeket fel! - rémülten engedelmeskedtek. -Mindenki tegye le a földre, ami a kezében van!

Fél szememet rajtuk tartva félrerugdostam a fél szendvicseket, égő cigiket, és kimentettem a két kanalat. A fegyvert folyamatosan - rezzenéstelenül! - rajtuk tartva hátráltam vissza a biztonságot jelentő padlásajtó felé. Jobb oldalról hirtelen füst kezdett el szivárogni. Oda rúgtam félre a földre helyezett cuccokat. Ezek szerint füstbomba volt náluk, hogy fedezzék a visszavonulást! Egyikük bepróbálkozott az ócska "Tűz van!"-trükkel, de engem se ejtettek a fejemre, nem hittem neki. Rájuk zártam a padlásajtót, legalább nem tudnak elmenekülni. Visszavonultam.

Leérve a konyhába letisztitottam, és visszahelyeztem a kanalakat a helyükre. Szirénaszó ütötte meg a fülemet. Oh, ebben az országban a rendőrség gondolatolvasó! Jöttek elszállítani a tolvajokat.

Kinéztem az ablakon, látom, hogy mégsem, ezek a tűzoltók. Létrát nyomtak fel a tetőre, és a lefülelt rablóim egyenként jöttek lefelé. A földre érve megölelték a tűzoltókat. Engem nem vernek át, láttam én már ilyet egy csomó filmben! Tűzoltónak álcázott társakkal próbálnak meg kereket oldani!

Fegyveremet ismét marokra kapva felrohantam a lépcsőn, és berontottam a padlásra. A füstbomba megtette a hatását, alig lehetett valamit látni. Összeütköztem az egyik tűzoltóval, aki megragadta a kezemet. Elejtettem a stukkert. Aikido fogást alkalmaztam a fejszés támadómra, és egy laza mozdulattal lehajítottam a tetőről. Társa is felém fordult, de egy köríves rugással kirúgtam a lábait. A térdét markolászva fetrengett a földön.

- Innen nem visztek el egy kiskanalat sem, rohadékok! -orditottam.

Az egyre terjedő füst elől a földszintre húzodtam vissza, és vártam az újabb támadást. Nem is késett sokat, hirtelen víz kezdett el csöpögni a mennyezetről. Ezek a szemetek vízbe akarnak fullasztani! Pár óra múltán már minden vizes volt, ám én még mindig éltem. A rabló banda ezt látva összepakolt, és káromkodva elvonult.

Kisvártatva befutottak megbízóim is, akiket megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Nem hitték el...