Egy régi kedves barátom lebetegedett, és megkért ugorjak be helyette. Semmi extra, csupán egy terhes kismamát kell a városban kísérgetni...

Reggel meg is jelentem pontosan, ahogy egy jó testőrhöz illik. A kedves férj nyitott ajtót, és beljebb invitált. Elmagyarázta, hogy a lábnyomaiba lépjek, mert ő tudja, hogy a parketta mely részei vannak kevésbé vagy jobban megkopva. Ugyanis ez egy speciális trópusi fa, amiből ezek voltak az utolsó példányok és védeni kell őket! Bakkecskeként szökdelve követtem hát a nappaliba, ahol a dohányzóasztalon egy halom papír várt. A feleségének szánt fenyegető levelek. Kaptam egy órát, hogy áttanulmányozzam ezeket, felkészülve a rám váró rettenetre amikor is meg kell védenem szíve hölgyét.

Ezzel végezvén már csak a szerződés aláírása volt hátra. Gyorsan átfutottam, a vitatott részeket saját kezűleg ügyfelem írta át. Az aláírásom felénél kifogyott a tollból a tinta...

- Elnézést, egész éjjel ezzel körmöltem, adok másikat. - mondta.

Még egyszer átfutottam a szerződés, és feltűnt, hogy a kézzel beleírt szöveg mennyire hasonlít a fenyegető levelek kézírásához.

Nyomozói tudásomat megcsillantva rámutattam erre a kézenfekvő dologra, és javasoltam neki, hogy nézzen körül az általános iskolás osztálytársai között. Valószínűleg olyan ember írta a leveleket, aki vele együtt tanult meg írni, ebből fakad a hasonlóság!

Megérkezett a védett személy is, egy öt hónapos kismama. Jól álcázta magát, ha kimegyünk az utcára kutyának nem fog feltűnni, hogy hírességről van szó. Mint kiderült, jön még velünk egy paparazzo, és egy újságíró is. A kedves férj megvette eladta az exkluzív esemény megjelenítési jogait az egyik újságnak.

Beültünk az autóba, besegitettem hátra a kismamát. A férj még egyszer ellenőrizte, sehol se maradt-e fent "Rent-a-car" matrica, majd utunkra engedett minket. Irány a belváros, egy bababolt.

Megérkezvén hétszer kellett kisegitenem a hölgyet az autóból, mire a fotós tudott egy megfelelő képet készíteni. Későbbiekben szerencsére belerázódott a dologba, a többi spontán képhez elég volt már csak kétszer-háromszor beállni.

Végignéztünk több száz kisruhát, a kínai eladó készségesen segített válogatni a sok márkás Arnami Armani cucc között.

Átsétáltunk a baba-felszerelés boltba, ahol a hölgy a babakocsit ismerte fel egyedül. Találtam egy nagyobbacska walkie-talkiet, gondolom már csecsemőként el lehet kezdeni testőrnek nevelni a gyereket. Ilyenkor vagyok büszke a szakmámra!

Mivel a többi cuccról egyikönknek sem volt elképzelése, elhagytuk az üzletet. Az autóhoz visszafelé sétálva akadt dolgom. Rajongók hada próbált meg szerencsétlen asszonytól autogramot kérni. Koldusnak, utcazenésznek, szórólaposnak álcázták magukat... A magyar rajongók hihetetlen találékonyak. Nem csodálom, hogy férje ennyire félti.

Végül szerencsésen megérkeztünk az autóhoz, beültettem hátra a pihegő kismamát és búcsút intettünk a bérelt lelkiismeretes fotósnak és újságírónak. Már szálltam volna be a kocsiba, amikor valamin megakadt a szemem. Éppen lomtalanítás folyt a kerületben, a járdákat ellepték a különböző kupacok. A sok értéktelen kacat és bútor között azonban valódi értékre bukkantam. Gyermekkoromban ilyen centrifugát használt jóanyám. Ám ami az igazi értékét adja: a jelenlegi munkaadóm nevével volt ellátva!

Azonnal megragadtam, és a kocsi csomagtartójába raktam. Hazaviszem, pár év múlva rengeteget fog érni. A kupac egyik karosszékében ülő fejkendős asszony rögtön nekem rontott... hosszas alkudozás kezdődött, végül 20 ezer forintért elvihettem. Ostoba tyúk!

A hazafelé út eseménytelenül zajlott, jókedvemben még segítettem visszaragasztgatni a limuzinra a matricákat is... Szeretem az ilyen eseti megbízásokat.