Csörgött a telefonom, másik végén egy riporter. Már kezdtem örülni, hogy talán interjút kell adnom, de nem, munkát ajánlott. Kérdezte félek-e a kutyáktól? Habozás nélkül nemmel válaszoltam. Bár ne tettem volna...
A megbeszélt helyen találkoztunk, bemutatta fotós társát is, kettőjüket kell majd a pár órás interjú alatt védeni. Leültünk egy kávézó teraszára és vártuk az interjúalanyt.
Kisvártatva szirénaszó hallatszott a közelünkből, rohammentő fékezett nagy csikorgással az utcasarkon. Ülve nem sok mindent láttunk, hiába tekergettük a fejünket. Biztos elütöttek valakit. Ezt mintegy igazolandó egy 80 éves nénike sprintelt el jajveszékelve az asztalunk mellett, maga után húzva a kissé tépett gurulós kocsiját. A kiváncsiskodó tömeg hamar szétszéledt, mintha REBISZ-esek oszlatták volna őket, és feltűnt egy szőke cicababa, kezében pórázzal.
A nőn első ránézésre semmi sem volt eredeti, szerintem ilyennek képzelték el Asimovék a kiborg-kurvákat, Euro-1000 néven forgalomba állítva. Hozzánk lépett, ügyfeleimmel kezet fogott, nekem odabiccentett. Átadtam a helyemet, és szolgálatba helyeztem magam. Hamarosan megérkezett a póráz végén másik végén leledző állat is, szájában egy járókerettel. Zeusz (mert így hívta a gazdája) egy útszéli korcs benyomását keltette, a sátán kutyája és egy pitbull keverékeként. Odakocogott az asztalunkhoz, lefeküdt a szék lábához, és csendben csócsálta az aluminium vázat. Aranyos egy dög.
Közben a rohamkocsi szirénája elhalt a távolban, nem sok túlélőre bukkantak. A halottaskocsi már csendben jött, a helyszínelők megpróbálták cafatok szerint külön zsákba rakni az áldozatokat. Zeusz figyelte őket, csendben csóválta a farkát.
Már jó ideje tartott az interjú, amikor a túloldalról hangos nyiszogás hallatszott. Mivel a kutya is felkapta a fejét, én is odanéztem. Ereimben megfagyott a vér. A közeli társasház nyugdíjas lakói lepték el a járdát, mit sem sejtve a rájuk leselkedő veszélyről.
Azonnal rávetettem magam a pórázra, és kicsavartam a meglepett szöszi kezéből. Benyomtam rajta a féket, ám mindhiába. Egy kis megakadás után akadálytalanul csévélődött tovább, nagyot rántva rajtam. Odaugrottam a közeli fához, kétszer körbetekertem rajta és elégedetten láttam, hogy Zeusz megtorpan félúton, hörögve feszíti a pórázt. Előkaptam a kabátzsebemből egy fél tábla szalonnát, és próbáltam visszacsalogatni. Csak annyit értem el, hogy a környékbeli összes kóbor macska körém sereglett, alig győztem odébb rugdalni őket... Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam egyik farkát, és odahajitottam az őrjöngő ebnek. Rá se hederitett.
Az öregeknek persze nem tűnt fel semmi az incidensből, vígan csoszogtak tovább a közeli piac felé, szemük előtt már a leárazott csirkefarhát lebeghetett. Láttam, hogy a póráz már nem sokáig tart ki, így elordítottam magam:
- Nini, itt a villanyszámlás!
Támadt ám olyan futkosás, mint mikor a tyúkólba bejut a róka!
Elkaptam az egyik menekülő vénembert, és észérvekkel meggyőztem, hogy nekem akarja adni a kalapját, a zakóját, és a botját. Magamra öltve mindezeket begörbitettem a hátamat és csosszantottam egyet. Pislantani sem volt időm, máris repült felém habzó szájjal az a rohadt dög. Félreléptem előle, majd rohanni kezdtem. Futkostunk vagy 20 percet, közben egyre fogyott köztünk a ruha, mikor végre végetért az interjú. A szöszi rövidebb póráz fogta Zeuszt. Megmenekültem!
Lihegve tértem vissza a megbízóimhoz, akik boldog mosollyal veregették meg a vállamat. Szuperül helytálltam, nagyon elégedettek velem. Rögtön újabb munkát is ajánlottak, valami Lali királyhoz és a papagájához kellene menni.
Csodálkoztak, hogy elutasítottam...
Utolsó kommentek